Médiakutató, kommunikációs szakember. Tanít a Pécsi Tudományegyetemen, publikál, konferenciákon, szakmai rendezvényeken ad elő. Mindemellett szakmai és irodalmi szövegeket fordít angolról magyarra és fordítva. A Beszélő levelek előadássorozatunkon elhangzó legtöbb levél fordítását neki köszönhetjük. „Háttérben dolgozók” sorozatunk keretében ezúttal Guld Ádámot mutatjuk be.

Guld Ádám médiakutató, kommunikációs szakember, a Beszélő levelek szövegeinek fordítója.

Fordítóként általában milyen szövegekkel foglalkozol? Ehhez képest mennyiben jelent más feladatot, kihívást ismert emberek leveleit fordítani?

Fordítóként az ember számos feladattal találkozik a pályája során, nem történt ez másképp velem sem. Fiatalon az ember szinte bármit elvállal, így egy időben egy olyan cég munkáját segítettem, amely kisállatokat exportált külföldre, később egy műszaki cég partnereként a liftek és atomerőművek működésében kellett elmélyülnöm. A komolyabb feladatok az egyetem befejezése után találtak meg, azóta számos tudományos cikket, könyvfejezetet és könyvet fordítottam le magyarra és angolra. Mivel egyik végzettségem szerint angol szakos irodalmár vagyok, és ez a terület máig közel áll a szívemhez, mindig az irodalmi kötődésű munkák a legkedvesebbek, legyen szó versről, novelláról, színpadi művekről vagy akár híres szerzők magánlevelezéséről.

Melyek voltak számodra a különösen emlékezetes levelek? Melyik volt, amelyik nagyon tetszett, netán amelyik nagyon meglepett valamiért?

Minden olyan levél megérint, amelyben egy ismert személy privát szférájába nyerhetünk betekintést, akár egy vidám, hétköznapi semmiségről, vagy éppen valami sorsfordító tragédiáról van szó. Hosszú évek óta rajongok Virginia Woolf munkáiért, az egyik legnagyobb és legszebb fordítói kihívást az ő búcsúlevelének a fordítása jelentette, amelyet halála előtt írt a férjének. A másik kedvencem G. B. Shaw, akinek briliáns tehetsége és páratlan humora éppen úgy megjelenik a magánlevelezéseiben, mint a legnagyobb színpadi műveiben.

Többször jártál már a Beszélő levelek előadásain, volt kedvenc fellépőd, felolvasásod? Esetleg olyan alkalom, amikor különösen nagy élmény volt látni és hallani, ahogy „életre kel” az általad fordított szöveg?

Számomra mindig különleges, páratlan élmény, amikor a fordításaim egy tehetséges művész segítségével életre kelnek. Ilyenkor az előadás közben én is minden egyes szónál, szótagnál izgulok, hogy vajon tényleg jó helyre került-e, tényleg kifejezi-e azt, amit az eredeti szerző próbált átadni a gondolataiból. Számomra az egyik legemlékezetesebb előadás egyébként éppen az előbb említett búcsúlevélhez kötődik, amit Hernádi Judit zseniális tolmácsolásában hallhatott a közönség, de ugyanígy emlékezetes maradt Dorothy Parker öniróniával fűszerezett írása Vándor Éva előadásában.

Hernádi Judit a Beszélő levelek egyik előadásán. Fotó: Kállai-Tóth Anett

Te magad leveleztél még hagyományos, postai úton? Írtál vagy kaptál valamilyen emlékezetes levelet?

Sajnos már nem írok, és a számlákon kívül nem is kapok hagyományos, postai úton továbbított leveleket, ahogy szerintem mások sem. Azt hiszem, ezzel mindenképpen szegényebb lett a kultúránk. Életem legfontosabb levelezései már elektronikus formában íródtak, és ezek a különböző szerver-, szolgáltató-, program- és eszközváltások során sajnos el is vesztek. Sajnálom, mert időnként jó lenne elővenni őket és rajtuk keresztül felidézni az egykori önmagam.

Mivel foglalkozol, amikor épp nem leveleket fordítasz? 

Nincs mit szépíteni, munkamániás vagyok, akkor érzem magam jól, ha van feladatom, ha dolgozom. Az utóbbi években a kommunikációs pálya vált a legfontosabbá számomra, az időm nagyobb részében azzal foglalkozom. Ami kevéske szabadidőm marad, azt igyekszem olyan emberekkel tölteni, akik régóta fontos szerepet játszanak az életemben, és akik ha ezt olvassák, tudni fogják, hogy róluk van szó! :)

Megyeri Léna

Merész, szókimondó jelenetek, őszinte és nagyon emberi érzelmek elevenednek meg a Mozsár Műhely színpadán: a Szomjas férfiak sört isznak helyettem című előadás kendőzetlenül beszél párkapcsolatról, öregedésről, és általában a nőket érintő problémákról. A produkció életre hívói és egyúttal szerzői, Tarr Judit, Szirmai Melinda, Dobra Mária és Sárközi-Nagy Ilona személyes hangvételű produkcióval állnak a közönség elé. Az új bemutatóról Máthé Zsolttal, a darab rendezőjével beszélgettünk.

Máthé Zsolt, a Szomjas férfiak sört isznak helyettem  rendezője. Forrás: orkenyszinhaz.hu

Hogyan találtak egymásra az E-Mancik Színházi Manufaktúra művésznőivel, miként merült fel a közös produkció gondolata?

Tarr Juditon keresztül kerültem velük munkakapcsolatba, mert egyébként évek óta ismerjük egymást távolabb-közelebbről. Judittal volt több közös munkánk előtte. Én láttam a Verslábak neccharisnyában című estjüket, ahol kortárs magyar költőnők verseit mondják, ez az előadás azóta is műsoron van. Megkérdezték róla a véleményem, hogy mit lehetne még hozzátenni, és beszélgetés közben kiderült, hogy nekik vannak saját írásaik. Felmerült, hogy lehetne valamit kezdeni ezekkel az írásokkal. Ezután ők felkértek engem rendezőnek.

Egy mindig aktuális és valóban mindannyiunkat érintő témához nyúltak. A férfi-női kapcsolatot számtalan formában feldolgozták, megjelenítették már. Mi adja az E-Mancik darabjának egyéniségét, újdonságát?

Ezek saját történetek, saját tollból, mégsem csak őszinteségi rohamok, hanem megformált szerepek kamara-tragédiái/szatírái. Rendkívül hangsúlyos az önirónia, amellyel magukról mesélnek, és amitől egyszerre fáj, illetve jól esik nevetni velük és rajtuk.

Rendezőként mi volt a koncepciója, mit tartott fontosnak kiemelni a darabban?

Őket. Ők teremtik meg a helyszínt, az évszámot, ők játsszák el az aktuális férfit, láttatják és jelen idejűvé teszik a velük történt találkozást, kapcsolatot, szakítást. Fontosnak tartottam, hogy minden monológnál helyzetet tudjunk teremteni, „jelenetet játszani”.

Jelenet a Szomjas férfiak sört isznak helyettem című darabból.

Milyennek találta a közös munkát az E-Mancikkal?

Nekem könnyű volt. Minden szinte kész volt már, gyakorolni kellett, szerkeszteni és önbizalmat növelni. Ők pedig nagyon összeszokottak voltak.

A Mozsár Műhely színpada speciális tér, a szereplők karnyújtásnyira állnak a közönségtől, szinte egy magasságban vannak velük. Hogyan használták ki a helyszín adottságait a darab számára? Kellett alakítani a meglévő koncepción?

A nézők közelsége kifejezetten kívánatos ennél az anyagnál, úgyhogy ez a tér ideális.

Ön nem csak rendezője, hanem dalszövegírója is a darabnak. Milyenek ezek a szövegek, és hogyan színesítik-erősítik magát a történetet, a prózai jeleneteket?

A dalszövegek is az ő írásaik, amelyeket csak tovább farigcsáltam, és Nyitrai László zenésített meg. Úgy gondoltam, ha négy nő kiáll, hogy látva lássák őket, akkor énekelniük is kell.

Ön számos más darab számára is írt már dalszövegeket. Honnan jött az indíttatás dalszövegek szerzésére, tudatosan kereste ezeket a lehetőségeket?

Eleinte rap-szövegeket írtam a saját zenekarunknak, illetve a Színművészetin készítettem dalfordításokat az énekvizsgáimra, aztán évekkel később már lehetőséget kaptam egész librettók megírására is.

Várható a közeljövöben újabb közös előadás az E-Mancik tagjaival?

Igen. Már írják…

Seffer Manuéla

Ne maradj le új bemutatónkról!

Az előadásra online is beszerezheted a jegyed.

Megnézem!

Oláh Andrea több mint 10 éve foglalkozik hivatásszerűen könyvekkel: rádiós műsorában és immár saját honlapján is (konyvbenutazom.hu) ajánlja az olvasnivalókat a könyvbarátok figyelmébe. Nem véletlen, hogy a kortárs szerzők írásaiból összeállított színházi sorozat, a Kortalan kortárs (amelynek ötletgazdái Fodor Annamária, Heczeg Adrienn és Járó Zsuzsa színésznők) felkeltette a figyelmét, és immár nem hiányozhat a közönség soraiból a sorozat egyetlen előadásán sem.

Oláh Andrea rádiós szerkesztő-műsorvezetővel, a Kortalan kortárs előadássorozat törzsnézője

A Kortalan kortárs előadássorozat rendszeres nézője vagy. Mi fogott meg ebben a produkcióban, miért jössz el minden előadásra?

Szeretem a színházat, és a Kortalan kortárs révén rájöttem, hogy szeretem a színházban a meglepetéseket is. Izgalmas, hogy mennyi hatás ér egyetlen előadás alatt, az egyik novella megrendít, de a következőtől már nevetnem kell, vizuális élmények, zenék, dalok, civil szereplők a közönségből – szóval annyi élmény ér egy produkció alatt, hogy utána napokig dolgozik még bennem, és jókat szoktunk beszélgetni utána a barátaimmal is, kiben mit hozott fel egy-egy szöveg. Elképesztő, milyen ötletei vannak a három remek színésznőnek, és hogy az előadások „hívószaváról” – ikon, megszállottság, örökség… - mi minden jut eszükbe. Persze nagyon élvezem az előadás második részében a Szily Nóra vezette beszélgetéseket is, klassz, hogy a meghívott vendéggel együtt ott ülnek a Kortalan kortárs tagjai is, érdekes hallgatni, mi foglalkoztatja őket, mit hoztak gyerekkorukból, mi van már mögöttük, miben hisznek.  

Az eddigi előadásokból mi volt számodra a legemlékezetesebb pillanat (jelenet, vendég, téma) és miért?

Hosszú lenne felsorolni, de például imádtam azt, ahogyan egy Dragomán-novella, a Seprű megjelent a színpadon az egyik előadáson: hangjátékot csináltak belőle, egyszerre volt vicces és drámai (egyébként is szeretem azt a novellát). Nagyon finoman jelenítették meg a színpadon a Csokiszív című páros novellát (Péterfy-Novák Éva és Szentesi Éva írásai – a szerk.), amelyben két nő ugyanazért a férfiért rajong feltételek nélkül. Érdekes volt a Szólánc, Tóth Kriszta döbbenetes erejű novellája is; ahogyan maszk mögé bújva, mondhatni arctalanok bántották durva szavakkal a szövegben szereplő, gyerekével utazó nőt. Emlékezetes volt a beszélgetés Novák Péterrel a megszállottság kapcsán, de megmaradt bennem az Ikon című előadás utáni beszélgetés is, a színésznők történetei miatt. És hát különleges emlék az „esküvő jelenet” az Örökség című eladásból, hiszen végig nem tudta a közönség, valóságot lát-e vagy ez is színházi varázslat? (Valóság volt: Fodor Annamária a színpadon, az előadás keretében házasodott össze párjával – a szerk.) És akkor ezt most nagyon hosszan tudnám folytatni, csak pillanatokat felidézve, a kis video-anyagokat Frida Kahloról, vagy azt, amikor az Ikon előadáson a szemünk előtt születtek festmények azokból a csodás fotókból, amelyeken a három színésznőt láthattuk női ikonok jellegzetes pózában.

Jelenet a Kortalan Kortárs egyik előadásából. Fotó: Kállai-Tóth Anett

„Hivatásos olvasó” vagy, sok ezer könyvet olvastál el. Van egyetlen abszolút kedvenc könyved?

Korszakok vannak inkább, és műfajokban kiemelkedő olvasmányélmények, mert ilyen mennyiségnél már egy abszolút legjobb nincsen. J Igaz, vannak könyvek, amelyeknek a hatása, vagy az érzés, az öröm, amit kiváltottak, mindig ott van hátul a fejemben. Ilyen a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság (Mary Ann Shaffer - Annie Barrows), ilyen a Berlini nyárfák (Anne B. Ragde) az Expedíció vagy a Borne című scifi (Jeff Vandermeer), és persze meghatározó olvasmányélményem Jo Nesbo, a skandináv krimik királya is. De nagyon megérintett John Williams Stoner című műve, vagy a Sündisznó eleganciája (Muriel Barbery), és a magyarokat szándékosan nem is írtam ide, mert a szerzőket személyesen is ismerem, és félek, hogy kihagynék valakit, aki pedig a szívem csücske.

Olvasom a könyvajánlóidat, és minden könyvről hatalmas lelkesedéssel mesélsz. Azért előfordul, hogy nem tetszik egy könyv? Ilyenkor hogyan lendülsz tovább, hogyan „rágod magad át” rajta?

Van egy trükköm, hogy miként birkózom meg olyan könyvvel, amit nehezen értek, esetleg témában távol állnak tőlem, vagy szárazak. Azokat egyszerűen visszafelé olvasom. J Meg is szeretem őket, mire az elejére érek ezeknek a könyveknek. A regények esetében pedig egyszerűen úgy olvasok, hogy az egyediségükre, az értékükre, a sajátos hangjukra figyelek. Az én dolgom, hogy ajánljam ezeket a könyveket, vagyis meg kell találnom azt, ami miatt az adott regény megragadhatja az olvasót. És ezt mindig szívesen teszem. Az elmúlt 13 évben összesen 3 olyan könyv volt, amit kifejezetten utáltam, mert bántóak, durvák voltam. Azokat egyszerűen visszaadtam. Nem dolgoztam velük.

A Mozsár Műhelyben már nem csak a közönség soraiban találkozhattunk veled, hanem a színpadon is, hiszen nemrég egy másik előadássorozat, a Beszélő levelek egyik előadásának házigazdája voltál. Hogyan készültél rá és milyen élmény volt részt venni a produkcióban?

Mondhatom, hogy életem egyik legemlékezetesebb estje volt ez. Egy színházszeretőnek az, hogy ott áll a színpadon, és ő is reflektorfényben van - hiszen magáról is kell beszélni, miközben felvezeti a nagyszerű színészek felolvasását -, hát ez rendkívüli helyzet… Álmodni sem mertem soha, hogy erre lehetőségem lesz egyszer. Pláne, hogy képes is leszek rá! J Sokat vagyok közönség előtt, de kérdezni, moderátorként dolgozni akárhány ember előtt egészen más, mint ez. Aggódtam is, hogyan lehetek érdekes a közönségnek ebben a produkcióban, de a könyveimhez menekültem ijedtemben, sorra eszembe jutottak a levelek, amelyeket különböző regényekben, naplókban, önéletleírásokban olvastam, azokat vittem az előadásra, és így máris biztonságban éreztem magam. Igazán élveztem!

Van olyan szerző vagy könyv, akit vagy amit szívesen ajánlanál a Kortalan kortárs alkotócsapatának figyelmébe?

Nagy szerelmem a Szindbád, a detektív. Csabai László könyve az 1920-as években indul, és a második világháborún végéig viszi az olvasót. Hihetetlen érzékenységgel, különleges humorral meséli el a történeteit, amelyekben egy fiatal nyomozó felderíti a bűntények hátterét, mindenféle társadalmi réteg életébe, küzdelmeibe, titkaiba betekintést adva. Remek szöveg, és bár nem a mai korban játszódik, minden konfliktusban ott vagyunk mi magunk.

Megyeri Léna

Szilveszteri bemutatónk, az Így viszik át című előadás szerzőjét, Tóth Réka Ágnest kérdeztük az alkotói folyamatról, a pályája alakulásáról, hobbijáról, és további szakmai terveiről.

Ha utána nézünk az eddigi szakmai tapasztalatidnak, sokféle tevékenységet találunk, a színházcsinálás szinte összes feladatkörét. Melyiket érzed magadhoz a legközelebb?

Mindegyikben más energiákat kell megmozgatnom magamban. Alapvetően izgága természet vagyok, ez a rendezőasszisztensi munkákban elég jól kamatoztatható, amikor egyszerre öt dolgot kell csinálni, körbe futni a várost, a színházat, magadat és sokszor a színészeket is. Nagyon sokat tanultam ezekből a munkákból, szerencsés vagyok, hogy olyan rendezők mellett dolgozhattam a Stúdió K Színházban, mint Fodor Tamás, Horváth Csaba vagy Hegymegi Máté, akik mellett egyszerre több feladatkört is el kellett látnom általában. Dramaturgként vagy íróként ezt a fajta zsezsgést máshol kell levezetnem: az írás egy teljesen más attitűdöt követel meg, át kell csoportosítanom magamban ezt a fajta energiát úgy, hogy ugyanolyan intenzív legyek, de az íróasztalom mellett. Ezért is kezdtem el futni két éve. Amúgy a legtöbb esetben nehéz kikapcsolni magamból, és ha asszisztensként dolgozom, akkor is foglalkozom a szöveggel vagy dramaturgként is segítek az előadás körüli dolgokban, ez nálam egy komplex csomagként működik.

Drámatagozaton végeztem, utána dolgoztam egy független társulatban a Tűzraktérben, később találtak meg a bábszínházi munkák, Halasi Dánielnek köszönhetően. A bábelőadásokban bizonyos keretek között szabadjára engedhetem az infantilizmusom: a báb költészet és játék egyszerre, egy olyan forma, amelyben a zeneiség, a képzőművészet és az irodalom egyszerre találkozik és a ritmus a legfontosabb szervező elem. Speciális műfaj, mást bír el egy marionett és mást egy kesztyűsbáb, de mindben megtaláltam azt, ami érdekelt éppen: a Kiskakas gyémánt félkrajcárjában a lázadás bátorságát, a Kis hableányban a szerelem határait, a Kököjszi és Bobojszában az idő kérdését. Íróként ezek mind nagyon hasznos feladatok voltak. Nem szeretem, amikor a bábszínházat a margóra biggyesztik, számomra nagyon meghatározó találkozás volt, a legelső darabom egy felnőtteknek szóló bábelőadás szövege volt, az Akárki hivatása—azóta sem hagy nyugodni a felnőttbábos előadás gondolata.

 A sokféle munka között decemberben a Beszélő levelek előadás moderátora leszel. Hogyan készülsz az estre?

Elolvasom a leveleket és a hozzájuk tartozó történeteket, elvégzek pár beszédtechnikai gyakorlatot és igyekszem nem annyira sokat izgulni. Nem árulok el előre semmit, de a levelek közül néhányat már olvastam, a nemrég megjelent A bilincs a szabadság legyen könyvet kértem a nagymamámtól névnapomra és azóta az ágyam mellett hever: nagyon közel érzem magamhoz Polcz Alaine és Mészöly leveleit, olyan problémákról beszélnek, amelyek engem is foglalkoztatnak épp. A mi előadásunkban is szerepel egy részlet az esten elhangzó levelezésekből, izgalmas válogatás született, kíváncsi vagyok mit kezdenek vele a színészek.

 Szintén decemberben Nyáry Krisztián alapján Így viszik át címmel írók életét, viszonyait bemutató előadás készül a Mozsár Műhelyben. Hogyan képzeljük el a munkafolyamatot, amelynek végén megszületett a szöveg és szilveszterkor bemutatásra kerül?

Dramaturgként kerestek meg először Bakonyi Alexáék, akikkel még nem dolgoztam együtt, de szegről-végről ismertük egymást és pár hét után már világossá vált, hogy szövegíróként is csatlakozni fogok az előadáshoz: így kezdtem el írni a darabot, amelyre kevesebb időm volt, mint ahogy általában lenni szokott, de pont ez a rapid tempó és intenzív munka váltotta ki belőlem ezt a szerelemhez is hasonlító eksztatikus állapotot, amelyben megszületett az Így viszik át szövege, Erdeős Anna hathatós segítségével. Az egyik monológ és az első jelenet nagy része neki köszönhető, szorosan együtt dolgoztunk a szövegkönyvön, nagyon jó élmény volt valakinek ennyire hirtelen bepillantani a fejébe és rákapcsolódni a gondolataira—ez a kapcsolódás szerencsére nálunk nagyon hamar megtörtént és könnyen megértettük egymás elképzeléseit.  Közösen választottuk ki a történeteket, rengeteg levelezést, naplót, novellát, verset és tanulmányt olvastam el, amelyeket igyekeztem felhasználni, átformálni és el is rugaszkodni tőle: nagyon kevés direkt idézetet használunk, mindig egy olyan helyzetbe akartuk emelni ezeket a viszonyokat, amelyek színpadon más és más stílusban szólalhatnak meg. Sok történetbe annyira beleszerettem, hogy egy önálló drámát is el tudtam volna képzelni, de ezekről kellett nagyon hamar lemondanom, hogy ne feszítsük szét ennek a válogatásnak a keretét. Valóság és fikció egyaránt keveredik a szövegben, elmosva a határokat, hiszen pontosan képtelenség lenne meghatározni ezeket a szerelmi kapcsolatokat—ezért lett Így viszik át a címe, hiszen az előadás maga a szerelem sokféleségéről és változatosságáról szól, hullámhegyekről és hullámvölgyekről, szilánkokról, amelyek egyszerre simogatnak és karcolnak, mint ez a teljesen megfoghatatlan őrület, amit mindannyian másképp próbálunk legalizálni.

 Volt olyan koncepció, hogy milyen nem akar lenni az előadás?

Azt hiszem a bulvár stílust mindenképp el akartuk kerülni: nem csámcsogni a szaftos szerelmi sztorikon, hanem egy olyan körképet megmutatni, amelyben nők és férfiak más és más jelszóval teszik tönkre vagy támogatják egymás életét. Nem a pletykát, hanem a helyzetek értékét, jelentőségét, kérdésességét szeretnénk kihangsúlyozni, azokat az univerzális szituációkat, amelyekbe mi is nap mint nap ugyanúgy belesétálunk. Viszonyokat megrajzolni, az emberi működést analizálni, a játszmákat és játékokat, amelyekkel mi is egyensúlyozunk kapcsolatainkban: hol libikóka, hol sörgő. Körhinta vagy szellemvasút. Beszélni a nők szerepéről, de nem csak női szemmel, lerángatni kicsit a mitizált múzsákat a piedesztálról és megkaparni a felszínt. Másrészt nem akartunk felolvasó estet tartani, csak irodalomtörténetet felvázolni, csak a tényeknél maradni. Sokan feldolgozták már ezeket a témákat előttünk, ezért is szerettünk volna valami más színt mutatni.

 Jelenleg doktori tanulmányaid folytatod, mi a kutatási területed?

Politikai bábszínházzal foglalkozom és azon belül is egy magyar csoporttal, akik a hatvanas évek végén működtek. Az Orfeo Együttes olyan felnőtteknek szóló bábelőadásokat hoztak létre, amik nem direkt formában fordultak a fennálló rendszerrel szembe, hanem a báb burkolt eszközében formálták meg kritikájukat—ezek az előadások nem kerültek be a színháztörténeti kánonba eddig, ezért próbálom meg őket a résztvevők visszaemlékezései alapján rekonstruálni.  A magyar vonal mellett külföldi példákat is tanulmányozom, a nyáron két hónapot töltöttem el Vermontban, a Bread and Puppet társulatában, ahol politikai bábelőadásokat játszottunk egy mezőn, mezítláb— nagyon közel áll hozzám ez is.

Hogyan képzeled a jövőd a színházi szakmában? Maradnál szabadúszó, vagy el tudod képzelni magad egy társulat tagjaként is?

Nem tudom még, minden elég képlékeny, mindig egy adott helyzetben próbálom meghatározni magam, ahogyan épp érzem magam, ahol tartok—igyekszem kipörgetni most magam és utána leülni és meglátni mi lesz. Nagyon sűrű ez az időszak most, de ilyenkor érzem igazán, hogy élek. Tagja vagyok a Terminál társulatának, de ez egy projekt-színház alapvetően, mindig egy adott előadásra áll össze a csapat. Van egy regényadaptáció, amelyet Géczi Zolival hamarosan elkezdünk, de most egy gyerekelőadásra is készülök Németh Ilonával, és január közepén bemutatunk egy Pinter-feldolgozást is Kiszáradás címen a B32-ben—nagyon hálás vagyok ezért az évadomért, csak szerelemmunkák találtak meg eddig. Amúgy szeretek és tudok is egyszerre több helyen lenni, még nem vagyok képes elkötelezni magam teljesen, de nem titkolom, hogy van egy színház, akiért dobog a szívem, ahova mindig úgy megyek vissza dolgozni, mintha haza mennék, ahol meg tudnám vetni a lábam, hogy ne fussak tovább—remélem egyszer majd ott ragadok és kipróbálom magam ebben a kalandban is.

 Klopfer Alexandra

Változatos mindennapok: komponál, próbákra jár és egyszerre három bemutatóra készül – ő Nyitrai László, akivel a Mozsár Műhely közönsége rendszeresen találkozhat a Beszélő levelek előadásain, hiszen amellett, hogy az általa összeállított zenei betétek színesítik a programot, ő maga is gyakran színpadra lép az eseményen. A zeneszerző a pörgős hétköznapokról, színházi munkáiról, valamint az alkotói folyamatról mesélt a Mozsár Műhely blognak.

Nyitrai László, a Beszélő Levelek zenei vezetője. Fotó: Kállai-Tóth Anett

Ki vagy mi terelt téged a zenei, illetve színházi pályára?

Azt hiszem, nem volt konkrét ember, aki erre noszogatott volna. Gyerekkoromban hegedültem, és elkezdtem magamnak kis darabokat írni. Később pedig zongorán adtam ki magamból az aktuális érzelmi viharaimat… Mondjuk ennek nem örültek a szomszédok. Szerettem színházba járni, magam is írtam kis musicaleket; foglalkoztatott, hogy hogy lehet egy-egy szituációt zenében megjeleníteni. Általában minden zeneművem mögött állt egy történet, ami segített kialakítani a zenei forma alapját. Szóval azt hiszem, ez belső késztetés.

Zeneszerzőként nincs két egyforma napod, egyszerre több tevékenységben is részt veszel. Min dolgozol jelenleg?

Igazad van! Lehet, hogy tényleg minden napom más. Nekem ez sokszor nem tűnik fel. Minden reggel megiszom a kávét, kiviszem sétálni a macskát, elolvasom a híreket és nekiállok felgöngyölíteni dolgokat.

Most Kaposváron próbálom fiatal színészekkel és Gulyás Annával Olt Tamás egyik darabját, ami egy fiatalokból álló zenekarról szól. Közben készülök a nyíregyházi Chicago előadás próbáira, és lassan-lassan írom Máthé Zsolttal és Deres Péterrel a Tanár Úr Kérem új változatát, amit Karinthy Marci kért. A Centrál Színházban bemutatjuk a Persona című darabot, igaz ezzel már nincs dolgom. Rendületlenül megy a Szomjas férfiak sört isznak helyettem című darab az E-mancik Színházi Manufaktúra előadásában - velük is ötletelünk új dolgokon - és természetesen mindig azon jár az eszem, hogy a Beszélő levelekbe milyen zenék kerüljenek!

A Beszélő levelek előadássorozat állandó zenei vezetője vagy. Ebben a szerepkörben mi a feladatod, és hogyan készülsz egy-egy előadásra?

Egyszerre vagyok zenei szerkesztő és zeneszerző is. Ez az est gyakorlatilag egy dokumentum színház. Jót tesz az előadásnak, ha időnként zenével pihentetjük a szavak özönét. Ha meglátom a lehetőséget egy levélben, akkor például írok kísérőzenét a levélfelolvasás alá, vagy volt már rá példa, hogy megzenésítettem a levelet, ez történt egy koreai hercegnő levelével is.

A fellépő színészek közt hála istennek sok barátom van, akik hajlandóak tőlem dalt énekelni. Ilyenkor levelezésről, üzenetről szóló verset keresünk, és ha lehet, írok hozzá a színésznek egy számot. Másrészt arra gondoltam, ha már különleges leveleket hallunk, legyen nem mindennapi a zenei világ is. Megpróbálok érdekes hangszereket bemutatni, amiket esetleg nem mindenhol láthat-hallhat az ember. A fellépő zenészek felé pedig az a kérésem, hogy valamiféle zenei üzenetet keressünk, olyan kompozíciót, ami kifejezetten az est profiljába vág, vagy a felolvasandó levelekhez kapcsolható hangulatban, tartalomban. Szívesen improvizáló zenészektől azt szoktam kérni például, hogy játsszanak el a Madárka, madárka, csácsogó madárka, vidd el a levelem… kezdetű népdallal illetve Puccini Levéláriájával. Érdekes hallani, hogy mennyire mást hoznak ki belőlük az előadók.

Az előadás forgatókönyvét olvasva oda szoktam kijelölni a zenék helyét, ahol vagy tartalmi kapcsolódás van, vagy magam is elfáradok a levélözön befogadásában.

Hogyan zajlik nálad az alkotói folyamat, milyen fázisokon keresztül jön létre az elkészült mű? 

Ha szöveges a mű, akkor a szöveget kezdem el ízlelgetni: a ritmusát, az erővonalait, a hangulatát, azt, hogy számomra mit jelent az a dolog, amiről szól. Amíg nem érzem meg, hogy én hogyan érezném magamat egy adott szituációban, nem tudok mit kezdeni vele.

Egy idő után elkezdi megadni magát az alapanyag. Ha hangszeres a darab, akkor hangszíneket, ritmusokat keresek a fejemben. Általában nem jut eszembe semmi, nem lehet erőlködve csinálni. Hagyom, hadd járjon rajta az agyam, addig mást csinálok, és egyszer csak beindul valami ötlet. Ezt aztán vagy papírra, vagy telefonra gyorsan feljátszom, dúdolom, bemondom.

Mivel általában viszonylag rövid határidőre dolgozom, szoktam magamnak időkorlátot adni, hogy hány nap alatt jusson eszembe valami. Amikor letelt az idő, valami kiadja magát. Azzal kezdek el dolgozni. A többi már főleg tervezés, nem hangulat kérdése. Nem azért írok mondjuk szomorú zenét, mert valóban szomorú vagyok.

Nyitrai László a Beszélő Levelek egyik előadásán. Fotó: Kállai-Tóth Anett

A munkád során speciális hangszereket vagy effekteket is használsz, például állathangokat az Egyenlőség című darabhoz. Milyen más speciális hangszereket vagy hangeffekteket alkalmazol?

A színházi darabok miatt kezdtem el természeti vagy civilizációs zajokat használni hangszerként és keverni azokat valódi hangszerekkel. Sőt, ezeket zajként használni. Az, hogy mit alkalmazok, mindig szituációfüggő. Használtam már Kádár János ünnepi beszédét cirkuszi zenéhez és csináltam duót skót dudára és pingponglabda-pattogásra.

Mire vagy a legbüszkébb az eddigi munkáid közül?

Mindegyik művem szeretem. Nincs abszolút kedvenc.

Kik a példaképeid, kik inspirálnak téged?

Én alapból a színesen hangszerelt, ritmikus, dallamos zenéket szeretem. Viszonylag sok orosz kultúrkörhöz tartozó klasszikust hallgatok, vagy Ravelt, Debussyt. Nagyon szeretem John Williams és John Powell filmzenéit és számomra sokat jelentenek Andrew Lloyd Webber zenéi. Általában, ha megfog egy zene, akkor igyekszem elemezve is végighallgatni, gondolkodni róla, a megoldásairól - legyen ez Lady Gaga vagy a bevehetetlen Bach.

Milyen további terveid vannak? 

Szövegíró barátaimmal vannak darabötleteink, remélem, nekifogunk a megvalósításuknak. Egyelőre azonban szeretnék túl lenni ezen a 3 bemutatón, mert nagyon sűrűn egymás után vannak. :)

Decemberben két helyszínen is láthatja a közönség a Mozsár Műhely Beszélő levelek című előadását. Mivel készülsz ezekre az alkalmakra?

Két hangszeres művészt nyertem meg előadónak: december 9-én a Mozsár Műhelyben Sas Andrással, december 16-án a Várkert Bazárban pedig Szőke Szabolccsal találkozhatnak a nézők. Legyen meglepetés, hogy mit és min játszanak!

Seffer Manuéla

Pillants bele Te is a hírességek leveleibe!

A Beszélő Levelek előadásaira online is megvásárolhatod a jegyed!

Érdekel!

A 100 szóban a város 2017 tavaszától rendszeresen látható a Mozsár Műhely színpadán. A népszerű produkcióban Nagy Dániel Viktor és Szilágyi Csenge idéznek fel Budapesthez kötődő életképeket, hangulatokat, személyes történeteket. Az előadás kulisszatitkaiba Dávid Áron, a 100 szóban a város rendezőasszisztense avatott be bennünket, aki beszélt a hátterében működő összetett munkafolyamatról, felelősségről és kihívásokról, emellett mesélt pályájának indulásáról is.

Dávid Áron, a 100 szóban a város rendezőasszisztense. Fotó: Giliga Ilka

Mikor fogalmazódott meg benned, hogy színházzal szeretnél foglalkozni?

Szerencsésnek mondhatom magam, mert 7 éves korom óta tudom, merre szeretnék haladni. Egy előadás felvételét láttam VHS kazettáról, akkor szerettem bele abba az ötletbe, hogy emberek azt állítják magukról, hogy ők mások, s mégsem hazudnak. Hosszú ideig színésznek készültem (Marosvásárhelyen elvégeztem a színművészeti egyetemet is), de megtetszett a háttérben való munka, s mivel szeretem próbára tenni magam, így jött a rendezőasszisztens szerepköre, ami gyakorlatilag a háttérmunkák esszenciája.

Hogyan tudnád leginkább körülírni, mi egy rendezőasszisztens feladata egy produkció létrejöttében?

A Mozsár Műhelyben látható 100 szóban a város című előadás ebből a szempontból speciális, ugyanis a rendező, Nagy Dániel Viktor az első pillanattól az utolsóig a színpadon van, így én voltam az a próbafolyamat során, aki tudtam neki segíteni, mi működik, mi él meg a színpadon annyira, hogy a nézőhöz eljussanak a gondolatok. De ezenfelül nagyon fontos, hogy az asszisztensnek mindent tudnia kell a produkcióról: a színpadi mozgásokat, a zenei és világítási végszavakat, a díszlet és kellékek pontos helyét. A jó asszisztenstől nem lehet olyat kérdezni, amire ne tudna válaszolni.

Jelenet a 100 szóban a város című előadásból. Fotó: Sin Olivér

Mi volt a munkafolyamat alatt, ami a legnagyobb kihívást jelentette?

Ebben az előadásban nagyon fontos a látvány, amiben meg kellett találni a középutat: ne üljön rá a történetekre, hanem emelje fel, segítse azokat. Ezekben tudtam sokat segíteni. Dani és Csenge a színpadon állva nem látták, mi az, ami a legkifejezőbben támasztja alá a történetet. Tehát bizonyos értelemben ezekért én vállaltam a felelősséget. De az állandó teltház és az előadás végén kiáramló közönségből elcsípett beszélgetésfoszlányok alapján sikerült ezt a célt teljesíteni.

Minden előadáson ott vagy, mik azok a dolgok, amiket rendszeresen figyelsz, jegyzel?

Minden előadást megelőz egy lejáró próba, ami leginkább a technikára koncentrál, ugyanis nagyon összetett világítása van a produkciónak. Ha próba közben valamelyik színész mond egy új ötletet, egy új poént, amit ki akar próbálni majd élesben, azt én előadás közben kiemelten figyelem: mik a reakciók a közönségből. Figyelem emellett a tempót és ritmust. A legprofánabb dolog mégis a szöveg érthetősége, s ha ebben hiba van, azt később jelezni kell a színésznek. De ezzel nekem szerencsére a legritkább esetben van dolgom itt, mert két nagyon jól beszélő színészt kell hallgatnom.

Hogyan képzeled a jövőd, milyen produkciókban vennél részt leginkább, és milyen szerepkörben?

Most a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanulok, közben és utána szeretnék független társulatoknál dolgozni asszisztensként s majd egyszer rendezni. Szeretnék bátor, kísérletező ötletekben részt venni. Fontosnak tartom a független társulatokat, mert nekik minden egyes nézőért meg kell küzdeni.

Klopfer Alexandra

Még nem láttad? Most megnézheted! 

100 szóban a város című előadásunkra online is megvásárolhatod a jegyed!

Érdekel!