Szilveszteri bemutatónk, az Így viszik át című előadás szerzőjét, Tóth Réka Ágnest kérdeztük az alkotói folyamatról, a pályája alakulásáról, hobbijáról, és további szakmai terveiről.
Ha utána nézünk az eddigi szakmai tapasztalatidnak, sokféle tevékenységet találunk, a színházcsinálás szinte összes feladatkörét. Melyiket érzed magadhoz a legközelebb?
Mindegyikben más energiákat kell megmozgatnom magamban. Alapvetően izgága természet vagyok, ez a rendezőasszisztensi munkákban elég jól kamatoztatható, amikor egyszerre öt dolgot kell csinálni, körbe futni a várost, a színházat, magadat és sokszor a színészeket is. Nagyon sokat tanultam ezekből a munkákból, szerencsés vagyok, hogy olyan rendezők mellett dolgozhattam a Stúdió K Színházban, mint Fodor Tamás, Horváth Csaba vagy Hegymegi Máté, akik mellett egyszerre több feladatkört is el kellett látnom általában. Dramaturgként vagy íróként ezt a fajta zsezsgést máshol kell levezetnem: az írás egy teljesen más attitűdöt követel meg, át kell csoportosítanom magamban ezt a fajta energiát úgy, hogy ugyanolyan intenzív legyek, de az íróasztalom mellett. Ezért is kezdtem el futni két éve. Amúgy a legtöbb esetben nehéz kikapcsolni magamból, és ha asszisztensként dolgozom, akkor is foglalkozom a szöveggel vagy dramaturgként is segítek az előadás körüli dolgokban, ez nálam egy komplex csomagként működik.
Drámatagozaton végeztem, utána dolgoztam egy független társulatban a Tűzraktérben, később találtak meg a bábszínházi munkák, Halasi Dánielnek köszönhetően. A bábelőadásokban bizonyos keretek között szabadjára engedhetem az infantilizmusom: a báb költészet és játék egyszerre, egy olyan forma, amelyben a zeneiség, a képzőművészet és az irodalom egyszerre találkozik és a ritmus a legfontosabb szervező elem. Speciális műfaj, mást bír el egy marionett és mást egy kesztyűsbáb, de mindben megtaláltam azt, ami érdekelt éppen: a Kiskakas gyémánt félkrajcárjában a lázadás bátorságát, a Kis hableányban a szerelem határait, a Kököjszi és Bobojszában az idő kérdését. Íróként ezek mind nagyon hasznos feladatok voltak. Nem szeretem, amikor a bábszínházat a margóra biggyesztik, számomra nagyon meghatározó találkozás volt, a legelső darabom egy felnőtteknek szóló bábelőadás szövege volt, az Akárki hivatása—azóta sem hagy nyugodni a felnőttbábos előadás gondolata.
A sokféle munka között decemberben a Beszélő levelek előadás moderátora leszel. Hogyan készülsz az estre?
Elolvasom a leveleket és a hozzájuk tartozó történeteket, elvégzek pár beszédtechnikai gyakorlatot és igyekszem nem annyira sokat izgulni. Nem árulok el előre semmit, de a levelek közül néhányat már olvastam, a nemrég megjelent A bilincs a szabadság legyen könyvet kértem a nagymamámtól névnapomra és azóta az ágyam mellett hever: nagyon közel érzem magamhoz Polcz Alaine és Mészöly leveleit, olyan problémákról beszélnek, amelyek engem is foglalkoztatnak épp. A mi előadásunkban is szerepel egy részlet az esten elhangzó levelezésekből, izgalmas válogatás született, kíváncsi vagyok mit kezdenek vele a színészek.
Szintén decemberben Nyáry Krisztián alapján Így viszik át címmel írók életét, viszonyait bemutató előadás készül a Mozsár Műhelyben. Hogyan képzeljük el a munkafolyamatot, amelynek végén megszületett a szöveg és szilveszterkor bemutatásra kerül?
Dramaturgként kerestek meg először Bakonyi Alexáék, akikkel még nem dolgoztam együtt, de szegről-végről ismertük egymást és pár hét után már világossá vált, hogy szövegíróként is csatlakozni fogok az előadáshoz: így kezdtem el írni a darabot, amelyre kevesebb időm volt, mint ahogy általában lenni szokott, de pont ez a rapid tempó és intenzív munka váltotta ki belőlem ezt a szerelemhez is hasonlító eksztatikus állapotot, amelyben megszületett az Így viszik át szövege, Erdeős Anna hathatós segítségével. Az egyik monológ és az első jelenet nagy része neki köszönhető, szorosan együtt dolgoztunk a szövegkönyvön, nagyon jó élmény volt valakinek ennyire hirtelen bepillantani a fejébe és rákapcsolódni a gondolataira—ez a kapcsolódás szerencsére nálunk nagyon hamar megtörtént és könnyen megértettük egymás elképzeléseit. Közösen választottuk ki a történeteket, rengeteg levelezést, naplót, novellát, verset és tanulmányt olvastam el, amelyeket igyekeztem felhasználni, átformálni és el is rugaszkodni tőle: nagyon kevés direkt idézetet használunk, mindig egy olyan helyzetbe akartuk emelni ezeket a viszonyokat, amelyek színpadon más és más stílusban szólalhatnak meg. Sok történetbe annyira beleszerettem, hogy egy önálló drámát is el tudtam volna képzelni, de ezekről kellett nagyon hamar lemondanom, hogy ne feszítsük szét ennek a válogatásnak a keretét. Valóság és fikció egyaránt keveredik a szövegben, elmosva a határokat, hiszen pontosan képtelenség lenne meghatározni ezeket a szerelmi kapcsolatokat—ezért lett Így viszik át a címe, hiszen az előadás maga a szerelem sokféleségéről és változatosságáról szól, hullámhegyekről és hullámvölgyekről, szilánkokról, amelyek egyszerre simogatnak és karcolnak, mint ez a teljesen megfoghatatlan őrület, amit mindannyian másképp próbálunk legalizálni.
Volt olyan koncepció, hogy milyen nem akar lenni az előadás?
Azt hiszem a bulvár stílust mindenképp el akartuk kerülni: nem csámcsogni a szaftos szerelmi sztorikon, hanem egy olyan körképet megmutatni, amelyben nők és férfiak más és más jelszóval teszik tönkre vagy támogatják egymás életét. Nem a pletykát, hanem a helyzetek értékét, jelentőségét, kérdésességét szeretnénk kihangsúlyozni, azokat az univerzális szituációkat, amelyekbe mi is nap mint nap ugyanúgy belesétálunk. Viszonyokat megrajzolni, az emberi működést analizálni, a játszmákat és játékokat, amelyekkel mi is egyensúlyozunk kapcsolatainkban: hol libikóka, hol sörgő. Körhinta vagy szellemvasút. Beszélni a nők szerepéről, de nem csak női szemmel, lerángatni kicsit a mitizált múzsákat a piedesztálról és megkaparni a felszínt. Másrészt nem akartunk felolvasó estet tartani, csak irodalomtörténetet felvázolni, csak a tényeknél maradni. Sokan feldolgozták már ezeket a témákat előttünk, ezért is szerettünk volna valami más színt mutatni.
Jelenleg doktori tanulmányaid folytatod, mi a kutatási területed?
Politikai bábszínházzal foglalkozom és azon belül is egy magyar csoporttal, akik a hatvanas évek végén működtek. Az Orfeo Együttes olyan felnőtteknek szóló bábelőadásokat hoztak létre, amik nem direkt formában fordultak a fennálló rendszerrel szembe, hanem a báb burkolt eszközében formálták meg kritikájukat—ezek az előadások nem kerültek be a színháztörténeti kánonba eddig, ezért próbálom meg őket a résztvevők visszaemlékezései alapján rekonstruálni. A magyar vonal mellett külföldi példákat is tanulmányozom, a nyáron két hónapot töltöttem el Vermontban, a Bread and Puppet társulatában, ahol politikai bábelőadásokat játszottunk egy mezőn, mezítláb— nagyon közel áll hozzám ez is.
Hogyan képzeled a jövőd a színházi szakmában? Maradnál szabadúszó, vagy el tudod képzelni magad egy társulat tagjaként is?
Nem tudom még, minden elég képlékeny, mindig egy adott helyzetben próbálom meghatározni magam, ahogyan épp érzem magam, ahol tartok—igyekszem kipörgetni most magam és utána leülni és meglátni mi lesz. Nagyon sűrű ez az időszak most, de ilyenkor érzem igazán, hogy élek. Tagja vagyok a Terminál társulatának, de ez egy projekt-színház alapvetően, mindig egy adott előadásra áll össze a csapat. Van egy regényadaptáció, amelyet Géczi Zolival hamarosan elkezdünk, de most egy gyerekelőadásra is készülök Németh Ilonával, és január közepén bemutatunk egy Pinter-feldolgozást is Kiszáradás címen a B32-ben—nagyon hálás vagyok ezért az évadomért, csak szerelemmunkák találtak meg eddig. Amúgy szeretek és tudok is egyszerre több helyen lenni, még nem vagyok képes elkötelezni magam teljesen, de nem titkolom, hogy van egy színház, akiért dobog a szívem, ahova mindig úgy megyek vissza dolgozni, mintha haza mennék, ahol meg tudnám vetni a lábam, hogy ne fussak tovább—remélem egyszer majd ott ragadok és kipróbálom magam ebben a kalandban is.
Klopfer Alexandra
